Szerelem Blog

A következő levél témája ugyan nem szerelem, de mindenképp helye van egy ilyen blogon, ahol az emberi kapcsolatok állnak a középpontban:

Sziasztok! A legjobb barátnőm ez év elején anya lett. Közünk nem sok minden változott, gyakran felhívjuk egymást, és amikor csak lehet, találkozunk is.

De valahogy mégsem tudok megbarátkozni a gondolattal, hogy ő már anya. Ez a következő módon nyilvánul meg: - Egyszerűen nem tudok mit kezdeni a gyerekkel. Amúgy sem találom a kicsit különösen szépnek vagy aranyosnak, és  igényem sincs rá, hogy a karomra vegyem, vagy hogy dajkáljam. Őszintén szólva, semmi kedvem sincs foglalkozni vele. Más. Rohadtul idegesít, amikor a barátnőm felhív, és éppen egy sztori közepén vagyunk, vagy kérdezett valamit és én pedig éppen válaszolok, hogy állandóan ilyeneket hallok közben: "Na, mit csinál az én kis mókuskám, hová igyekszel picim?" meg hasonlók. - Az is gáz, hogy a barátnőmnek mindig van valami elmesélnivalója a lányáról, hogy mi mindent tud, meg mit csinált éppen, nekem meg semmi nagy sztorim nincs, holott nekem is van három kis unokahúgom, de az egész nem érdekel ilyen szinten.

Úgy veszem észre, hogy a barátnőm hiányzik, és nem az *anyuka*.

Ismeritek Ti is az érzést? Alakult már át nálatok barátság egy gyerek miatt? És mi lesz ahogy a gyerek egyre nagyobb lesz? Képes az ember megváltozni és megtanulni a gyereket szeretni és elfogadni olyannak amilyen, vagy ha kicsinek nem volt szimpi, nagynak se lesz az? Üdv, Betty

Kedves mindenki, szombaton csodálatos első találkozásban volt részem. Én 23 éves vagyok, a férfi 30, egy társkereső irodát választottam ki őt, már rengeteg levelet írtunk egymásnak. Amikor először egymás szemébe néztünk, mindketten éreztük hogy fellobban a láng. Először együtt vacsoráztunk, majd elmentünk egy szolid diszkóba.

Sokat nevettünk, és még annál is több mesélnivalónk volt egymás számára. Később felmentünk a zsúfolt táncparkettre, átkaroltuk egymást, és végül a tánc egy hosszú és kiadós csók-jelenetben végződött. (Ábrándozva nézett rám, és mindketten akartuk, de nagyon). Megfogta a kezemet és a szívére tette hogy megmutassa milyen gyorsan ver. Végül ott álltunk az állomáson, és egy szenvedélyes búcsúcsók után amit soha nem fogok elfelejteni, rámnézett a vonatajtóból és kérdő hangsúllyal a hangjában: "telefonálunk vagy írunk egymásnak", amire én elvarázsolt, ködben lebegő állapotomban csak mosolyogtam és annyit tudtam mondani "Mmmh' és máris becsukódtak az ajtók.

Mindenképpen szeretném őt viszontlátni, de nem akarok az idegeire menni (anno én írtam neki a társkereső ügynökségnél). Ti mit gondoltok erről az egész dologról? Mit tanácsolnátok, hogyan viselkedjek? Fogalmam sincs, hogy nekem kell -e kezdeményezni...még sose voltam ilyen helyzetben, előtte egy hatéves kapcsolatom volt, és ott nem került sor ilyen 'felhívós játékra'. Köszi, Barbi

Sziasztok, van egy problémám:

Lassan már négy éve együtt vagyok a jegyesemmel, és nagyon boldogok vagyunk, mindennél jobban szeretjük egymást, és ezt mindketten látjuk és érezzük...szóval van egy problémám, aminek a barátnőmhöz van köze, akivel kiválóan megértjük egymást, és már hat éve nagyon jó barátságban vagyok.

Nagyon csinos lányról van szó, éppen ezért mindig félek, amikor hármasban találkozunk (vagy négyesben, ha az ő barátja is ott van), hogy a barátom őt szebbnek találja mint engem...Tudom, ez most nagyon hülyén hangzik, de hátha valaki ismeri közületek az érzést, és azt is meg tudja mondani, hogyan szabadulhatnék meg tőle. Ugyanis a barátságunkat továbbra is szeretném hármasban illetve négyesben élvezni.
 

Sziasztok, Sanyi vagyok!Nem éppen az a blogírós típus vagyok, de most már kénytelen vagyok kiadni magamból bizonyos dolgokat...Hát most mondhatnám azt, hogy milyen ember is vagyok, blablabla...de felesleges, úgyis minden most fog teljesen megváltozni körülöttem.

Lassan egy éve beleszerettem valakibe, aki már egy 4 éves párkapcsolatban él...tegyük hozzá, hogy már zátonyra futott kapcsolatban. Megszokás uralkodik köztük, köztünk pedig a szerelem. Tény és való, hogy nem volt éppen a legetikusabb lépés egy olyan lányba beleszeretni, aki már foglalt. Ezt aláírom...valami mégis azt súgta, hogy nekem kell ő, valami nem engedett nemet mondani...és ami talán a legfontosabb...nála sem...most már, hogy lassan egy éve tart ez az állapot, hát hogyis mondjam...sokszor próbáltuk már azt, hogy oké, kész, vége...egyszer sem sikerült...olyan erős kötelék alakult ki, melyre egyikünk sem számított...lassan már ez túlnő a szerelmen is, valami olyasmi ez, amit nem lehet leírni, nem lehet elmagyarázni, csak az tudja felfogni igazán, aki érzi ezt. Vagyis én és az illető lány. Ő a bizonytalanságra hagyatkozik, ezért nem képes feladni a mostani kapcsolatát, nem képes cselekedni, de szerintem ez azért már nevetséges...nem tudom, milyen bizonyítékot akar, de lassan önmagában kellene eldöntenie, hogy hogyan tovább...nem bír eldobni magától, mert megszakad a szíve, de esélyt sem akar adni...nem tudom, meddig tart eme idegörlő állapot, de lassan el kellene kezdenie gondolkodni, hogy a megszokottság mellett dönt, vagy a szerelem mellett. De ő tudja...

Nos...eltelt egy pár hónap....annyi bizonyos...de hogy sehova sem jut ez az egész dolog, ami most történik, az már egyenesen fáj. Augusztus elején ér a meglepő dolog: bejelenti, hogy végzett a barátjával, de anyagi gondok miatt kénytelen nála lakni, mert nem tud albérletet fizetni a főiskola tandíja mellett. Túl sok...Nem azért mondom, de ilyenkor egy épeszű ember nem nagyon hiszi el ezt a dolgot. Mindegy, ezek szerint én már bekattantam...Szeptember, hurrá, kezdődik a fősuli, ismét együtt...első két hét fantasztikus időket élünk meg, nagyon jól érezzük magunkat. Aztán kezd lefelé szárnyalni nála ez az állítólagos szerelem...kérdezem tőle, mi a baj, meg miért viselkedik így velem, válasz: "Ne haragudjak, lehet túlságosan bratyizósra fogtam..."...szerintem el tudjátok képzelni, milyen fejet vágtam akkor...szóval most ott tart ez az egész, hogy neki időre van szüksége...de könyörgöm, milyen időre?...Rendben van, én értem, 4 éves kapcsolatból lépett ki, okés...hosszú idő, megszokás, blabla....de hogy akarja velem elkezdeni?....úgy, hogy a volt barátjánál lakik? Közben velem van?....Nevetséges...(és ugye ráadásul lehet nem is igaz az egész...)...Úgysem fog tudni úgymond "átállni" rám, ha mindennap ott van vele, meg mindennap látja, nekem ne mondja meg senki, hogy ha előjön benne a megszokás érzése, akkor nem megy oda hozzá, stb....Ez így nagyon nehezen kivételezhető, szerintem...Egyre inkább úgy érzem, hogy nem más ez számomra, csak egy út a pokolba.....

Kedves Susybaby és kommentelők!

Eddig azt hittem,hogy ismerem a barátnőmet. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nagyon jól ismerem, de úgy gondoltam, fel tudom őt nagyjából becsülni. Kérlek ne gondoljátok rögtön, és ne gyertek azzal, hogy biztos nem érdekelnek engem az érzései és a gondolatai és hogy biztos nem foglalkozok velük, épp ellenkezőleg nagyon is sokat.

Nyitott vagyok a kapcsolatban, elmondok neki mindent ami nyomaszt, egyszerűen azért, hogy ne nyomasszon többet. És mindig felkínálom neki a lehetőséget hogy meghallgatom, és ha szeretné, a segítségemet is.

A helyzet mégis az, hogy gyakran semmit se mond, pedig látom rajta, hogy valami nincs rendben. Per pillanat a távolság miatt csak az internet segítségével láthatjuk egymást és csak így tudunk beszélgetni. Mindig azt mondja, hogy ez olyan mintha csőbe beszélnénk, és hogy hiányzik a személyes közelség, ami nagyon fontos lenne.

Értem, hogy mit akar ezzel mondani, nem erőltetem a dolgot, hagyom hogy hallgasson és ne szóljon semmit, amikor egymással beszélünk. Elég ügyetlen a fogalmazás, de remélem értitek.

Na most jön, amit igazából kérdezni szeretnék, és kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre. Mindegy mit gondolotk róla, hogyan hangzik az egész, hogy nem is illik ide, vagy mégis, írjátok le, amit gondoltok.

Jelenleg a világ másik végén tanulok, egészen február végéig. Megígértem a barátnőmnek, hogy ha pénzt kapok otthonról, és végre lesz szabadidőm, veszek neki egy jegyet ajándékba, és elrepülhet hozzám látogatóba. Sokáig nem vette a bátorságot, hogy szabadságot kérjen a munkahelyén, de végül sikerült, mindennel együtt három hetet kapott.

Egy hetet szeretne a szüleinél lenn, a karácsonyi ünnepek miatt is, és nem akar kitolni a családjával és egyszerűen lelépni - ezt végül is meg tudom érteni.Így az oda- és visszautat beleszámolva marad 2 hét.

Erre csak azt tudom mondani, hogy ha a majd' kétszázezer forintos repülőjegyet nézzük, hogy túl rövid a két hét, és hogy szívesebben költeném a pénzt a lakásunkra, vagy  hétvégi kirándulásokra vagy éttermi vacsorákra, ilyesmire jó darabig elég lenne.

Ti hogy viselkednétek egy ilyen helyzetben? Tekintve hogy diák vagyok, diákhitelből, szülői segítségből és spórolt pénzből gazdálkodom, és nem vet fel a pénz.

Most már azt mondja, hogy nincs is kedve meglátogatni engem, mert akkor állandóan csak a pénzre gondolna, és úgy érezné, hogy én minden este azt számolgatom, hogy mennyibe került az eddigi együttlétünk itt.

Nem is az utazásról van itt szó, hanem arról, hogy 'nem ér' ő nekem annyit, és hogy inkább a pénz...

Még egy éve se vagyunk együtt, és gyakran összekapunk apró hülyeségeken. Egy ilyen veszekedénél mondtam egyszer, hogy én nem szórom a pénzt csak úgy semmiségekre, fizetem az utat, és utána néhány hét múlva vége, szakítani akarok. Pont azért, mert olyan zárkózott, és mert semmit nem tudok a gondolatairól. Hogyan kéne viselkednem? Hogy álljak hozzá ahhoz, hogy egy csomó mindent nem mond el nekem, vagy kedvenc mondását idézzem: "ezt először szeretném magamban végiggondolni".

Ti mit tennétek ilyen helyzetben, és mennyit ér meg nektek a szerelem?

Válaszaitokat előre is köszi! Monster