Ne ítélkezzetek!
Úgy látom, ide elég fiatalok írnak, de mindegy, én is fiatalnak érzem magam. És - sajnos - talán először életemben szerelmes lettem. Bár még nem történt semmi, semmi visszafordíthatatlan, de sajnos, ha nem lépek (vissza) fog történni. Bemutatkozásként annyit, harmincas éveimben járok, tizenhárom éve élek a férjemmel, jól élünk, szeretjük egymást. Gyerekünk nincs, egy betegség miatt nem is lehet.
Tanulok, dolgozom, szórakozom, élem az életemet, férjemre mindig számíthatok, mindenben. Tavaly majdnem meghaltam, az orvosok már lemondtak rólam. Az, hogy még itt vagyok köztetek, az élők között, az egy csoda. Mit is akarhatnék még mást? A baj ott kezdődött, amikor egyik barátnőm szakított a fiújával, nagyon bánatos volt, próbáltam neki segíteni, elvittem társaságba, bulikba, mindent megtettem (öngyilkos akart lenni), most már úgy néz ki, rendbejön. Egy heavy metal zenekar zenélt az egyik szórakozóhelyen (ahova, mellesleg úgy magamtól soha nem mentem volna el). A gitáros fiú fiatal (jó, tudom, most sem vagyok még öreg, de tinédzser-kori magamat) önmagamat idézte elém. A koncert után odajött hozzánk, láttam, hogy felém jön, de bebeszéltem, hogy Anikóval (a barátnőmmel) akar beszélgetni. Anikó nagyon szép, értelmes, kedves lány, én pedig egy senki vagyok mellette, bár mondják, hogy különleges ember vagyok, külsőleg nem jól nézek ki, na valljuk be, ez van.
Mégis... egy egész éjszakát, hajnalt végigbeszélgettem a fiúval, reggelre rájöttünk, hogy rokon lelkek vagyunk, de annyira, hogy nagyon. És aztán találkoztunk többször is, megállapítottuk, hogy jó barátok vagyunk. De már nem merek ránézni, mert ahogy visszanéz, abban minden benne van. Semmit nem tettünk, semmit, amiért bárki megvethetne, de már nem bírom tovább. Azt hiszem, ez a szerelem, a szerelem, amiért lehet, hogy életben maradtam? Nem akarom megbántani a férjem, és megcsalni sem akarom, de az utóbbi fél évben csak azon gondolkoztam, miért hagyott engem életben a feljebbvaló? Mi a boldogságom? Félek, nagyon félek, hogy ez a válasz a kérdésemre.
Rengeteget kockáztatok, hisz a férjemen kívül senkim sincsen, mindenkim meghalt, ő a családom, nem akarom elveszíteni. De ez pontosan az a SZERELEM, A SZERELEM, amiért érdemes volt életben maradnom. Sokat akarok? Nem tudom. Most úgy érzem, mindent. Sokat rágom magam emiatt, és nem találom a megoldást. Örülnöm kellene, hogy élek...
Még egy csoda nem jár az életben. Fáj, hogy nagyon szeretem azt a fiút, szerelmes is vagyok, és éget a vágy, mikor csak rágondolok. De a férjemet is szeretem. Nem tudom, mit tegyek. Nem bírok így élni. Segítsetek dönteni.
Köszi mindenkinek.
Anne
kacckacckacc 2009.05.29. 19:02:32
Az elején el szeretném mondani, hogy még csak 23 éves vagyok, épp ezért még nem kerültem (nem is kerülhettem) hasonló helyzetbe, mint Te (mármint nincs férjem). Épp ezért csak a véleményem szeretném leírni. Neked kell úgyis mindent eldönteni, ebben sajnos túl sokat mások nem tudnak segíteni.
Ahogy eddigi életem során megtapasztalhattam, nincs más, a szerelemhez fogható érzés a világon. Ha szerelmes vagy, akkor minden más jelentéktelenné válik, mellette minden eltörpül, a világ gyönyörű lesz. Épp ezért ezt az érzést nem szabad elengedni magadtól, meg kell ragadni. Én nem régen elszalasztottam a lehetőséget, már nagyon bánom, fáj a szívem, de sajnos az a "szekér" már elment, így marad a felejtés és a remény, hogy majd valaki újra visszahozza azt a bizonyos érzést az életembe.
Számomra furcsa az, hogy a férjedbe nem voltál szerelmes, mikor hozzámentél (bocs, ha félreértettem, de azt írtad, hogy most vagy talán életedben először szerelmes). Én még relatíve keveset tudok az életről, de nem tudom elképzelni, hogy szerelem nélkül házasodjak. (Aztán ki tudja, mit hoz az élet...) DE leveledből kitűnik, hogy a férjed jó ember, számíthatsz rá, ő egy biztos pont az életedben.
Azt kell eldöntened, hogy érdemes-e a házasságod, amely biztonságot nyújt, felrúgnod egy bizonytalan kapcsolatért, amellyel talán megtalálhatod a legnagyobb boldogságod.
Úgy érzem, hozzászólásommal talán még jobban elbizonytalanítottalak. Ezért elnézést kérek, csak nem akarok felelőtlenül és tapasztalatlanul konkrét tanácsot adni.
Nézz mélyen magadba, ott biztosan megtalálod a választ a problémádra. Sok erőt kívánok Neked!
Detlef · http://www.gazdapiac.com 2009.05.30. 18:24:26
Detlef · http://www.gazdapiac.com 2009.06.01. 11:34:56
Ekkor két választás van: vagy kidob, és teljesen igaza lesz. És Te megkaptad a büntetést. Vagy pedig nem dob ki, és meg tudjátok beszélni a dolgokat. Nagyon fájdalmas lesz, de lehet jó vége is.
Madzsar 2009.06.26. 15:43:21
Beszéljétek meg a férjeddel! Ha valóban szeretitek egymást, akkor menni fog. Ha nem, akkor a biztonság kedvééért javaslok egy bé verziót is. ;-) Csináld úgy, hogy ne tudódjon ki! A heves lángok általában nem égnek sokáig, ráadásul néhányan egyszerre több embert is képesek vagyunk szeretni. Az persze örök vita kérdése marad, hogy valóban szerettük-e őket, de ezt úgysem a nagyközönségnek kell megítélnie, hanem a lelkiismeretednek. Így elsőre talán egoistának tűnik a dolog, de ez is csak rajtad múlik... Tedd azt amit jónak látsz!
susztera · http://www.hotdog.hu/user_prof.hot?user_id=701938 2009.07.21. 14:08:53
azt hiszem túl sok mindenen mentél keresztül, ami bizonytalanná tett, megviselte az önmagadba és a kapcsolatodba vetett hitedet, így most sérülékenyebb vagy, könnyebben hozol súlyos döntéseket pusztán pillanatnyi érzelmeidre támaszkodva. adj egy kis időt magadnak és ennek az új kapcsolatnak, de közben adj legalább ennyi esélyt, időt a férjednek is, aztán hozd meg a saját döntéseidet úgy, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozd másoknak, de közben Te is önmagad maradhass...