Szerelem Blog

Mégegyszer Heló!

Nekem az a problémám hogyúgy érzem a barátnőm nem szeret, mintha valamit titkolna előlem! 3 éve vagyunk együt, és amióta elmentem az egyetemre ami 150 km tőle, azóta megváltozott! Én is biztos változtam, de ez a suli meg a nagyvárosi tempó miatt lehet! Ugy érzem hamarosan vége lesz a nagy szerelemnek! Tegnap hazajöttem, és nem szóltam neki, hogy hazajövök, de ahogy hazaértem elmentem hozzá, és nem örült meg, hanem lekiabált, mert nem mondtam el neki hogy jövök haza! Merthogy ő már ezzzel meg azzal megbeszélte hogy mennek bulizni! Mondtam neki hogy menjen... Akkor pedig azt válaszolta hogy nélkülem nem megy el! Elmentünk! Ott pedig nagyon furcsán viszelkedett! Azt mondta 5 percre elmegy, másfél óráig nem jött visza! És ezt 2 szer eljátszotta! A hazafelé útat végigveszekdtük, a barátnői mikor ott vannak sugdalózik a hátam mögött, hogy haljam mit mond! És ami a legyszarabbl esett az az hogy nem aludt nállam hanem a mamájánál aludt!Pedig hetente 1 szer látjuk egymást! És ő akkor sem örül ennek! Beszélni nem lehet vele az utóbbi időbe, mindig mindenre rákontrázik, truccol, fenyeget! Mit tegyek ???????????????? LÉGYSZI SEGITSETEK !!!! KÖSZE STARSMASH
 

Régóta gondolkodom, hogy meg kellene írni ezt a bejegyzést. Ez a blog, a baráti köröm beszámolója és a saját tapasztalataim is azt mutatják, hogy nagyon sok baj van a párkapcsolatokkal. Pedig szerintem mindezt egyszerű okokra vissza lehet vezetni, de ez sokszor nagyon kényelmetlen, mert olyan dolgokat kellene bevallani egymás előtt, ami több mint ciki. Nem baj, leírom én.

1. Probléma - Miért nem udvarolnak a pasik?

Nőismerőseim gyakran felteszik ezt a kérdést. A válasz röviden: az egyenjogúsággal egyidejűleg az udvarlás, mint olyan elvesztette a célját, sőt sokan visszélnek vele. Lássuk a problémát részletetesen.

Ugye volt régebben egy világ, amit sok nő nem sír vissza. Ez arról szólt, hogy a nő nem nő, ha nincsenek gyerekei. A tanulmányok befejezését házasság majd röviddel azután szülés követte. A párválasztás kimerült annyiban, hogy az apa azt mondta "Lányom, ideje lenne házasodnod, itt van öt kérő, melyik tetszik a legjobban?" És a lány döntött.

És itt van a kutya elásva. Ha a lány egyszer eldöntötte hogy melyikük udvarlását fogadja el, egy fél év, egy év után már nem lehetett alapos indoklás nélkül kilépni a kapcsolatból, ilyen indokokkal hogy "Uncsi. Nem illünk össze. Elmúlt a kémia" és hasonlók. Ha megtette, gyorsan lekurvázták. Ugye az udvarlás, akárhogy is nézzük, munka, még ha szívesen végzett is, és költségekkel jár. Ez a rendszer védte a férfit, hogy egy hosszabb időszak összes rászánt idejét és ráköltött pénzét ne lehessen csak úgy egyik pillanatról a másikra semmibe venni.

Ma nem lehet senkit se kényszeríteni, hogy kitartson valaki mellett. Nagyon sok lány továbbra is elvárja, hogy udvaroljanak neki sőt kifejezetten élvezi, viszont kötöttséget nem akar vállalni vele. És ez a válasz; ezért nem akarnak udvarolni a pasik, mert ki szereti azt, hogy hosszú hónapok után egyszerűen faképnél hagyják, mert jön egy másik herceg, és mint a szélvész, viszi is a választottat, aki egy pillanatig sem tiltakozik.  Egy hasonlat: Te elmennél úgy egy munkahelyre dolgozni, hogy kedvesen közlik, hogy adj bele mindent aztán néhány hónap múlva vagy kifizetnek, vagy nem?? Indoklás pedig az lesz: azért nem fizetünk, mert nincs kedvünk.

Folyt köv.

 

A szakítás mindig megviseli az embert. Főleg, ha nem mi szakítottunk, hanem minket hagytak ott. Ezer oka lehet.
De van két nagyon tipikus dolog:

1. A férfi nem érzi úgy hogy a nő imádja őt és felnéz rá.
2. A nő nem érzi úgy, hogy amit és ahogyan csinál az jó. Más szöval nem kap elismerést és dícséretet.

A nagy kérdés az, hogy mit tegyünk, ha már bekövetkezett a szakítás, hogyan szerezzük vissza volt kedvesünket.
Íme:

A nők csakis azon a klasszikusan - ám legtöbbször hamisan - a férfiakkal társított tulajdonságok terén próbálják meg a férfiakkal felvenni a versenyt, amik nem kívánnak semmilyen energiabefektetést, mint pl. a ronda beszéd, az ivászat, vagy a fél város végigkefélése. Ezekhez ugye sem értelem, sem szorgalom nem kell, de még csak tehetség sem. Ezért aztán ezen a területen a mai - feminácizmuson felnőtt - nők "férfiabbak" a férfiaknál, minden más területen pedig, ahol tényleg csak munka- és időbefektetéssel lehetne előrejutni, ott pedig számot tartanak - és sajnos számíthatnak is - a pozitív diszkriminációra, amely akkor is garantálja számukra a kényelmet, versenyhelyzetben pedig ugyanazt - vagy még jobb - eredményt, ha fele annyit sem teljesítenek, mint férfi társaik.

Ezért gondolják azt - ahogy a reklám is súlykolja beléjük ugye -, hogy nekik "ez jár", beleértve Brad Pitt klónja is férfiból, és ezért alázzák meg és utasítják vissza az amúgy tök normális férfiakat (legalábbis a kapuzárási pánikukig, amikor is meg fognak maguknak egy pénzgyártó gépezetet, akit aztán majd a gyerek születését pár évvel követő válás során jól lehúzhatnak, egy életre biztosítva saját megélhetésüket), akik aztán végső frusztrációjukban öngyilkosok, gyilkosok, pedofilok, vagy ki tudja még mik lesznek.
 

Ne ítélkezzetek!

Úgy látom, ide elég fiatalok írnak, de mindegy, én is fiatalnak érzem magam. És - sajnos - talán először életemben szerelmes lettem. Bár még nem történt semmi, semmi visszafordíthatatlan, de sajnos, ha nem lépek (vissza) fog történni. Bemutatkozásként annyit, harmincas éveimben járok, tizenhárom éve élek a férjemmel, jól élünk, szeretjük egymást. Gyerekünk nincs, egy betegség miatt nem is lehet.

Tanulok, dolgozom, szórakozom, élem az életemet, férjemre mindig számíthatok, mindenben. Tavaly majdnem meghaltam, az orvosok már lemondtak rólam. Az, hogy még itt vagyok köztetek, az élők között, az egy csoda. Mit is akarhatnék még mást? A baj ott kezdődött, amikor egyik barátnőm szakított a fiújával, nagyon bánatos volt, próbáltam neki segíteni, elvittem társaságba, bulikba, mindent megtettem (öngyilkos akart lenni), most már úgy néz ki, rendbejön. Egy heavy metal zenekar zenélt az egyik szórakozóhelyen (ahova, mellesleg úgy magamtól soha nem mentem volna el). A gitáros fiú fiatal (jó, tudom, most sem vagyok még öreg, de tinédzser-kori magamat) önmagamat idézte elém. A koncert után odajött hozzánk, láttam, hogy felém jön, de bebeszéltem, hogy Anikóval (a barátnőmmel) akar beszélgetni. Anikó nagyon szép, értelmes, kedves lány, én pedig egy senki vagyok mellette, bár mondják, hogy különleges ember vagyok, külsőleg nem jól nézek ki, na valljuk be, ez van.

Mégis... egy egész éjszakát, hajnalt végigbeszélgettem a fiúval, reggelre rájöttünk, hogy rokon lelkek vagyunk, de annyira, hogy nagyon. És aztán találkoztunk többször is, megállapítottuk, hogy jó barátok vagyunk. De már nem merek ránézni, mert ahogy visszanéz, abban minden benne van. Semmit nem tettünk, semmit, amiért bárki megvethetne, de már nem bírom tovább. Azt hiszem, ez a szerelem, a szerelem, amiért lehet, hogy életben maradtam? Nem akarom megbántani a férjem, és megcsalni sem akarom, de az utóbbi fél évben csak azon gondolkoztam, miért hagyott engem életben a feljebbvaló? Mi a boldogságom? Félek, nagyon félek, hogy ez a válasz a kérdésemre.

Rengeteget kockáztatok, hisz a férjemen kívül senkim sincsen, mindenkim meghalt, ő a családom, nem akarom elveszíteni. De ez pontosan az a SZERELEM, A SZERELEM, amiért érdemes volt életben maradnom. Sokat akarok? Nem tudom. Most úgy érzem, mindent. Sokat rágom magam emiatt, és nem találom a megoldást. Örülnöm kellene, hogy élek...

Még egy csoda nem jár az életben. Fáj, hogy nagyon szeretem azt a fiút, szerelmes is vagyok, és éget a vágy, mikor csak rágondolok. De a férjemet is szeretem. Nem tudom, mit tegyek. Nem bírok így élni. Segítsetek dönteni.

Köszi mindenkinek.
Anne